A kismadár

novella

Szomorú történet ez, hát úgy olvassad, szomorú mese ez,

Fájdalmas történet a rabságról, amit úgy hívnak, hogy szeretet…

Ott élt egyedül, sötét kis szobájában, gondtalan magányában ő, az ember. Nem volt semmi, mi életében fontos lett volna, teltek napjai, élete évei szürkén, hangtalan, kihalt szobájában, melynek kis ablakán csak néha sütött be a nap. Reggel, mikor ébredt, nem köszöntötte senki kedves szóval, nem nézett rá mosolygón egy másik arc, csak felkelt minden reggel, hogy elkezdje aznapi magányát, minden áldott, s mégis istenverte reggelen, s így fejezte is be a napját a piszkos-sötét szoba falát bámulva, elmerülve minden éjjel ugyanabba a kopott álomba. Így élt ő, az ember hosszú évek óta, a magányt megszokva, lelke szürke szobájába bezárkózva.

Ám az egyik reggelen, mikor felébredt, s zsíros-homályos ablakán átnézett a bérház sötét udvarába, az ott felfelé kapaszkodó, sötét, sűrű fákra, meghallotta hangját, egy kis madárka hangját, gyönyörű, tiszta énekét, magasan csengő dalát, s valami furcsát érzett, olyat, mit előtte soha. Valahogy hívta-vonzotta e hang, szinte az ablakhoz parancsolta. Oda is ment hát, s kinyitotta. Arcát megcsapta a dohos szobába ömlő, hűvös tavaszi szellő illata, s igen, most még tisztábban hallatszott a láthatatlan madár dala. Ott állt, s hallgatta. Hosszú perceken át hallgatta mozdulatlan. Aztán vége lett, elhallgatott, vagy ki tudja, tán elszállt a madár, s újra csend lett. Várt még egy kicsit, majd behajtotta kis ablakát, s homlokát az üveghez nyomva felsóhajtott: hát milyen furcsán is indul ez az újabb színtelen nap. És bár minden folyt tovább aznap a maga unalmas útján, érezte, hogy valami mégis megváltozott. Mert hiányzott neki valami, hiányzott a madár hangja, és ezt az érzést nem szenvedte korábban soha. S este, mikor az ágyán fekve csak nézte a falat, a rajta táncoló árnyakat, hát nem jött az a kopott álom, mi minden este magával vitte, magával ragadta. Csak feküdt, s várta, de mindhiába. Hajnalodott, mire végre elaludt, de azt a megszokott álmot akkor sem látta. Ott volt elméje magányába bezárva, s a vak félhomályban nem látott semmit, csak azt hallotta, azt a gyönyörű tiszta éneket. Messziről, halkan, de valahogy mégis egyre közeledve, s nem is tudta, álom-e ez még, vagy már maga az ébredés. S akkor valami koppant, szeme kinyílt, a dal szétfoszlott, s ott feküdt megint, nyitott szemmel, egymaga a szürke kis szobában.

Hát pont most kellett ez az ébredés is – dohogott keserűn magában. De akkor felhangzott ismét, ott volt hangja megint, oly közel, mintha a szobában szólna. Az ablakhoz nézett, egy újabb koppanás, a kismadár ott pihent a párkányon. S ahogy ő a madarat nézte, hát az is őt vizsgálgatta. Csak nézték egymást, majd a madár halkan, magasan pittyent, szinte bátortalan, majd ismét és ismét, újra és újra egyre élesebb hangon, egyre magasabban. És ahogy énekelni kezdett, a szürke, árnyas falakon végigkúszott valami furcsa fény, az ablaktól befelé a kis szoba mélyére bekúszott az élet. Csak verődtek a repedt falakon ide-oda a dallam hangjai, betöltve, teletömve az egész szobát, elűzve, zavarva minden fakó magányát, dohos szagát. Az ember csak ült ott az ágy szélén, itta a csodás dalt, s míg a madarat nézte, ráncos-szomorú arca, megfagyott vonásai olvadni kezdtek a kismadár énekétől forró levegőben. És valahogy elmúlt a magány, valahogy eltűnt belőle minden bánat, minden üresség. Valahogy a csodaszép ének megtöltötte lelke minden zugát, apró kis szegletét. Felállt, s az ablakhoz lépett, de ahogy a kilincshez nyúlt, a most először csillogó rézkilincshez, a madár már repült is félve a fák közé, hangtalan. S bár az ének elmúlt, az ember mégis már-már boldog maradt. S alig várta, egész nap azt várta, hogy jöjjön ismét az este, s mielőtt aludni tért, ablakát résnyire nyitotta, hogy a friss-hűvös tavaszt beeressze.

És várta az álmot, a régi kopott álmot váltó új boldogságot, miben apró madarával lehet. Reggel, mikor ébredt, hosszú évek óta először boldogan, a madár énekére várva izgatottan, az oldalára fordult, az ablak felé nézett, s csak nézett, leste az ablakon hagyott rést, a kismadarat várva. S ahogy az ablakot nézte, megszólalt a madár, halkan, oly halkan, mint egy sóhaj, mint az utca kövére hulló eső apró cseppje. Halkan, de mégis közel szólt a hangja. Nem az ablak felől, a kismadár a szobában pittyogott. Az ember érezte, hogy megremeg teste, hogy szíve szorítja szűk mellkasát, hogy kitörne belőle, oly izgatott. Óvatosan, lassan felült, átnézett a szobán, s meglátta. Ott állt a szoba közepén, a dísztelen, kopott asztalon. S most megint csak nézték egymást, néztek egymásra hosszú perceket, míg a madárka ismét dalolni nem kezdett. A kis szoba pedig életet kapott. Fénybe, színekbe öltözött, elszállt dohos szaga, belakta a tavasz friss illata, minden fájdalmát elűzte a madárka dala. Óráknak tűnő perceken át, míg a madár dalolt a szobában a boldog nyugalom honolt. Végül ismét elhallgatott.

- Hát mit adjak, mit adhatnék én Neked e szép hangért? Mit adhatnék, hogy egy kis jót én is adjak Neked? – kérdezte az ember halkan, majd a madárka mellé, egy székre ült, s így nézték egymást, mint egy lélek, kit a véletlen osztott ketté, hogy két testben, éljen, két szívvel dobogjon.

S így ment ettől kezdve minden reggelen. Az embernek boldogsággal teltek meg napjai, elmúlt élete magánya, el szürke kihaltsága. És egész nap, minden nap és főként minden este alig várta, hogy eljöjjön a reggel, pici madarával, annak gyönyörű dalával együtt lehessen. Boldog volt. Életében először volt boldog, mert először szeretett…de valami mégis volt, mi fájt neki, mitől borzasztóan szenvedett. Mert a madárka minden reggel elrepült, dalolt neki, majd elrepült, s nem láthatta, ki kellett bírnia éneke nélkül egy egész napot. És ez a rossz, bántó érzés egyre inkább eluralkodott rajta. Ahogy elszállt reggelente a madár, nyomban rátört a bánat, mi nem hagyta, hogy madara gyönyörű dalát magában felidézze, hogy lelkében egész nap hallja. És ahogy teltek a hetek, a hónapok, úgy lett egyre kínzóbb napközbeni, esti magánya. S szenvedett tőle, egyre inkább szenvedett. A madarat akarta, gyönyörű énekét akarta MINDIG! Azt akarta, hogy mindig ott legyen vele, hogy örökké hallja. És egy napon már nem bírta tovább, hát vett egy kis kalickát, egy egyszerű ketrecet…

És másnap reggel, mikor a madár beszállt hozzá, mint mindig, ételét, a neki szánt magokat nem az asztalra, egy kis tálba szórta, hanem a ketrecbe, a hűvös fémpadlóra. Amikor pedig a madár beszállt a ketrec ajtaján, rázárta azt. A kicsike madár pedig, mint máskor, most is énekelni kezdett neki gyönyörű magas hangján dalolt neki, ő pedig ismét boldog volt, s gondtalan, hisz tudta, most majd bármikor, egész nap hallhatja. Nem csak reggel, hanem bármikor, mert a madár ott lesz, ott marad vele örökre.

És a madár dalolt, dalolt reggel-este, amikor csak az ember odaült mellé, a kis ketrec mellé, a kismadár boldogan dalolni is kezdett…de ahogy teltek a napok, újabb hetek, s hónapok, a madár egyre jobban szenvedett, s gyönyörű dala megkopott. Hiányzott szabadsága, hiányzott neki az ég kékje, a repülés csendes magánya. Fájt neki az élet így az ember mellett, kit szeretett, s így egyre nehezebben ment az őszinte dal, egyre halványult az ének, egyre jobban kopott.

És mikor az ember látta, hogy a kis ketrecben szenved szeretett társa, elment, s vett egy gyönyörű, csillogó kalickát, a legszebbet, a legnagyobbat, mit talált. És a madár újra dalolt neki, újra szép, magas hangon énekelt, mert látta, hogy az ember ezt akarja, ezt szeretné, ez a vágya, de közben belül szenvedett, egyre jobban, egyre gyötrelmesebben szenvedett a fényes kalickában az ember mellett.

Szaladtak a napok, múltak hetek, hónapok, s a dal, mi oly tiszta, oly éles volt egykor, most teljesen megkopott. A szoba is, a kis szoba, mit a madár énekelt az életbe, ismét haldoklott. Elmúlt fénye, visszatért szürke, színtelen sötétje, visszakúszott millió réséből, apró repedéséből dohos szaga, elszállt boldogsága, egykor volt friss-tavasz illata. És ahogy egyre halványult a fény a kis lakásban, ahogy egyre inkább lopódzott vissza a magány, a fájdalmas egyedüllét, úgy lett egyre halkabb az a pici kismadár. Nem szólt a hangja, csak néha pittyent egyet, s a madár szenvedését látva az ember is szenvedett. Hol volt már a régi boldogsága? Hol volt az a gyönyörű, tiszta ének, mi az életbe rázta? Hiányzott neki a madár hangja, annak őszinte, csengő dallama.

És nem bírta tovább, odament, s megrázta a csillogó, fénylő ketrecet:

- Hát énekelj már, te átkozott, te bolond madár! Énekelj úgy, ahogyan régen tetted!

A madárka, a pici kis madárka pedig megijedt. Nem szerette már az embert, mellette csak szenvedett. S többet nem énekelt, nem is pittyent többé, meghalt végleg a szoba, meg az ember boldogsága, nem maradt más, csak fájdalmas magánya. Nem énekelt többé, csak állt apró kis lábán a ketrec ajtajában. Nap-napra múlt a néma szobában, s a madár hiába állt a ketrec ajtajába, hiába várta, hogy megnyíljon annak zárja, hogy visszatérjen szabadsága, csak várta mindhiába. Csak nézte a koszos ablakon át szürkének látszó kék eget, csak nézte a komor fákról hulló ezernyi levelet és szenvedett.

És akkor az ember rájött végre, mit tett, mit tett azzal, hogy börtönbe zárta azt akit szeretett. Odasétált hát egy este a csillogó kalickához, ujjával benyúlva megsimította utoljára, kit annyira szeretett, majd kinyitotta a zárka ajtaját, a zord ketrecet. A kismadár pedig kireppent, ki az ablakon, ki a fák közé, messze az égbe, mert újra repülhetett. S messziről felhangzott újra a tisztán csengő dal, mit az ember úgy szeretett.

Az ember pedig ott állt az ablakban, nézett a naptól vörös égbe, nézte madara eltűnő alakját, s hallgatta dalának semmibe vesző utolsó foszlányait. És attól kezdve az ember csak várta, nap-nap után, hét a hétre várta, s ki tudhatja, talán ma is várja, hogy visszajöjjön az ő pacsirtája és énekeljen neki.